Pál. Áfonyás muffin

Már akkor tudta, hogy ez a csütörtök csak egy csodás csütörtök lehet, amikor felébredt. Bár még korán volt, a nap sugarai táncot jártak a szobában, a madarak pedig vígan csiripeltek. Pál, a kandúr felpattant, és nagyot nyújtózott. Kinézett az ablakon, integetett a rigóknak, aztán gyorsan beszaladt a fürdőszobába, hogy megmosakodjon. Megpödörte a bajszát és kacsintott egyet kék tükörképének.
Mert Pál bizony kék volt, a füle hegyétől a farka végéig, csupán a szeme csillogott sárgán és a bajusza feketéllet. Amikor megszületett, csodálkozott az anyja, csodálkozott az apja, a nagyszülei, a szomszédok, az orvosok, az ismerősök és az ismeretlenek: nahát, vajon miért kék ez a kis kandúr? Csodájára jártak az orvosok, a tudósok, az újságírók és a tévériporterek. A vizsgálatok semmi különlegeset nem mutattak, és Pál sem tudott semmi különlegeset, hacsak azt nem, hogy kicsit hangosabban dorombolt más macskáknál. A csodálók lassan eltűntek, és csak a barátok maradtak.
A mosakodás és a bajuszpödrés után felhörpintett egy nagy csupor tejszínt, és elindult a tó felé, mert egy ilyen szép napon egyszerűen muszáj az eget nézni, azt a csodálatos kék eget. A tónál kifeküdt a nagy stég közepére, mancsát a szeme fölé tartotta, és nézte a nagy kékségét. Minden vonzotta, ami kék, talán azért, mert ő maga is kék volt. Az égen kisebb-nagyobb bárányfelhőket terelgetett néhány kósza fuvallat. A nap olyan erősen tűzött, hogy néha be kellett csuknia a szemét. Egészen addig, amíg elnyomta a buzgóság. Arra riadt fel, hogy éhes.
- Ó! - gondolta. Jól elaludtam! Be kellene kapni néhány falatot, de mit?
Még mindig a hátán feküdt, és ahogy újra kinyitotta a szemét, ismét meglátta a felhőket.
- Nicsak, az egyik egészen olyan, mintha egy óriási muffin lenne! Muffin, nyami. Áfonyás muffin…
Pál nem csak az ég kékjét szerette, hanem a szilva kékjét, a kökény kékjét, az áfonya kékjét. Macska létére jobban szerette a gyümölcsöket - a kék gyümölcsöket - az egereknél, hiszen ki látott már kék egeret?
- Azt hiszem, hazamegyek, és sütök egy kis áfonyás muffint.

Gyalogoson átkelő hely

Reggel készülődés közben a TV2 Tények (?) című reggeli hírműsorát hallgatjuk. Ma ismét elmondták, hogy hétvégén Szomathelyen hány gyereket gázoltak el, zebrán. Erről megint eszembe jutott a néhány nappal ezelőtti kalandunk, mikor is a sorompónál vártuk a vonatot - kerékpárral, és egyszercsak a hátunk mögött dudálást hallottunk. Odakapva fejem mit látok? Hát egy teherautót vezető szarvas marha dudált rá egy férfira, aki a kerékpárját tolta át a fehér csíkokon. A zebrán. A gyalogoson átkelő helyen. Rendes tőle, hogy legalább leadott egy figyelmeztető lövést :-(

Vágy

Amikor még csak a Nagy volt, soha eszembe nem jutott, hogy olyan helyre menjek, ahová ő nem jöhet. Azért, mert nem neki való, vagy azért mert egyedül szeretnék lenni/menni. Természetes volt, hogy a kötelezőktől - mint a munka - eltekintve minden pillanatban ott volt velem. Na jó, a karácsonyi ajándékokat is nélküle vettük meg. Egyébként tényleg mindig de mindig velünk volt. Egészen addig, amíg ő nem kezdte el pedzegetni, hogy maradna egy kicsit a Mamánál.
Aztán jött a Kicsi, megnőtt, megtanult járni, megtanult beszélni, megtanulta, hogy adide, tiém, áááááááááááááááááááááá. Persze a Nagy nem akarta odaadni, semmit, függetlenül attól, hogy kié. Ezért, és még sok minden másért a házunk zeng az üvöltéstől. Van, amikor a Kicsi üvölt, mert a Nagy elvett tőle valamit, és nem akarja visszadni, vagy éppen ő akar elvenni valamit a Nagytól, aki nem akarja odaadni neki. Van, amikor a Nagy üvölt, mert a Kicsi elvett tőle valamit, és nem akarja visszaadni, vagy éppen ő akar elvenni valamit a Kicsitől, aki nem akarja odaadni neki. Van, amikor én üvöltök, mert a Kicsi/Nagy üvölt, mert a Kicsi/Nagy elvett tőle valamit, és nem akarja visszaadni, vagy éppen ő akar valamit elvenni a Kicsitől/Nagytól, aki nem akarja odaadni neki. Van, amikor az Apjuk üvölt, mert a Kicsi/Nagy...
Nem mindegy, hogy ki hol ül az asztalnál, melyik pohárból iszik, fürdik elsőnek, kinek a szobája, kinek a párnája, zenét hallgassunk, vagy ne nézzük meg 1794-dik alkalommal a Mickey egeret, de a Barbie az jó lenne, csak nem mind a kettőnek, stb., stb., stb.
Szóval, amúgy sem terveztük szűk családunk bővítését, de ezek a dolgok még attól is elveszik a kedvem, hogy egyáltalán elálmodozzak arról, milyen jó is, amikor kisbaba van a háznál, aki picike, puha, ölelnivaló, jószagú. Mert a kisbaba előbb-utóbb megnő, és akkor már nem lesz picike, puha, elszalad az ölelés elől, és még jószagú sem lesz, mert megszereti az uborkát, és majd csorog végig a kezén a könyökéig az uborkalé.
Tudom, tudom, hogy másutt is így van, csak én olyan rosszul, egyre nehezebben viselem.
A Nagy december elején elmegy (valószínűleg) egy 3 napos táborba, és Apjuk felvetette, hogy nézzünk ki egy jó kis szállodát, a Kicsit pedig ha tetszik neki(k), ha nem, csak a Mamáéknál szállásoljuk el, hogy csak ketten...
Jó lenne. Jó lenne végre kicsit kettesben lenni, végre úgy váltani egymással 1 mondatot, hogy senki nem szól közbe min. 3x. A többiről nem is beszélve. Jó lenne, de félek, hogy nem feltöltene, hanem csak még inkább vágyakoznék utána nyugodt napokra.

Gyerekmenü III.

Rántott csirkemell banánnal. Esetleg uborkacsíkok müzlibe mártogatva.

Tápláléklánc

Most, hogy itt az ősz, és egyre inkább beszorulunk a lakásba, ismét előkerültek a könyvek. A Kicsi egyik könyvében csak állatképek vannak, nagyon szereti. Ma is azt nézegettük, amikor kicsit tovább akartam lépni az állatok megnevezésén. Felül sün, alatta giliszta. A következő párbeszéd zajlott:

Kicsi: Süni!
Anya: Mi van alatta?
Kicsi: ?
Anya: Giliszta. A süni amúgy gilisztát eszik.
Kicsi: Nem, Bear Grylls eszik.

Ki találja ki, hogy mit szoktunk nézni a Discovery Channel-en?